Csudálatos valami az ember! Olyan sokszor rájöttem már erre, és ahogy egyre tudatosabban élem az életemet, igyekszem mindig kicsit kívülről figyelni az eseményeket és benne magamat is. Hogy reggel jön egy köcsög, kurva nagy Lexussal, naná hogy szlovák rendszámmal és fekete napszemcsóval, naná hogy folyamatosan telefonál, de legalább nem az a fos lóg ki a füléből, de behajlított könyök, teló a fülön. Befurakszik. Elém. Köcsög. Aztán amikor melléaraszolok később, jó morcosan ránézek. Persze felfele. Mert a Lexus ülése kurva magasan van. Anyád. Pislogok magasra. Jól beszart tőlem....
Volt főnököm reggel. Főzöm a kávét. Maradjak egy fisi-fosi melóra. Nem maradok, hát az hogy lehet. De már tudtam tegnap is. Persze hogy tudtam, menj a fenébe. De nem mondom ezt. Elsunnyogom. Aztán tisztességgel átadok mindent, úgy ahogy nekem sose. Miközben sorolom, akkor jövök rá: Picsába, kurva sokat melóztam.
Pina, aki kinyírt. Jön elképedve, hát hogyhogy nem maradsz, a főnök azt mondta. Mosolygok mint egy buddha. Magánozik, gyerek, baleset, aggodalom. Közben azt nézem, tényleg azonos fazon, mint ahogy a Mágus mondta, és ma ugyanazokban a színekben mint én: fekete, piros. Csak rúzst nem használ, ami nekem dögvörös. Anyád!
Szívom a cigiket marokszám, csak hogy Katával kint röhögjünk. Kijöjjünk a pincéből, mint egykor április negyedikén, fellélegezzünk és röhögjünk. Könnyesre. A saját kínunkon. Én azon hogy megyek, ő azon, hogy marad. Egyik se a tökéletesség. Katát sajnálom itthagyni. Ilyen emberekkel kurva jó együtt dolgozni. A francba!
Elmegyek a munkaügyre. ragaszkodom hozzá, hogy engem kirúgtak. És ahhoz hogy minden papírt postán, nem akarok idejönni többé. Csak jobb lesz, mondják a pénzügyes lányok.
Figyelem magam: mikor omlok össze. Ha össze nem is, de mikor hatódok meg, vagy mikor szomorodom el a soha többet szédülete miatt. De csak a gépem kikapcsolása megy nehezen.
Írom a viszlát mailt. A prémium kategóriás faszinak is, de semmi elérhetőség, telefon, fonal, csak a lelkemnek jó, hogy tudja. És leginkább az, hogy azt tudja, ez a cég és én, nem ugyanaz. Már.
Azért szomorú vagyok. Minden ilyen dolog kudarc. Mégis. De pontosan tudom, hogy mi volt benne nekem a tanítás. Hogy megtörténhet. A főnökömnek, hogy kimondjak dolgokat, amiket ő is tudott, csak nem akart vele szembesülni. Azt hiszem leginkább neki volt tanulás a mi találkozásunk, csak ő nem így éli meg. Még úgy tudtam volna neki mondani dolgokat, de azt hiszem ebben ennyi volt.
Itthon sírtam, mélyen, belülről.
