Eső

 Már hajnalban hallottam, hogy szakad az eső, verte az ablakot a fejem fölött. Ilyenkor ágyban jó maradni egész nap, tévézni, nassolni, aludni nagyokat. Egyedül voltam tegnap délután óta. Váratlanul alakult így, csak tébláboltam, nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött szabadságommal. 
A vágy mar belém időnként, olyan mélyre mereszti belém a fogait, hogy nyikkannék, mert annyira fáj. Délután félálomban arra gondoltam, él valahol egy férfi, talán olvasgat most egy fotelban ülve, vagy nézi a forma egyet, esetleg autót vezet, vagy társaságban nevetgél. Lehet, hogy egy nővel él, egy szép otthonban boldogan, talán nem túl távol tőlem. De ez a pasi egyszer boldoggá tesz engem. És azt akartam, hogy egy pillanatig érezze, várom őt. Nem is kell, hogy tudja mi ez az amit érez, érteni meg különösképpen nem kell, csak villanjon belé, mint egy áramütés.
Lassan egy hónapja lesz, hogy otthagytam a munkámat. Sokszor gondolkodom azon, hogy ez mennyire volt az én kudarcom. Nem bánom, egyetlen percig nem bántam, hogy otthagytam, csak azon töprengek, hogy kudarc-e, hogy mit csináltam rosszul, hogy idáig jutott a dolog, hogy hol kellett volna máshogy, hogy jobban kijöhessünk belőle mindannyian.Ilyenen hülyeség töprengeni. Tudom.
Most úgy vagyok vele, hogy néha kezdek pánikolni, aztán a pánik egy csendes szomorúságba megy át és ennyi. Pedig a szomorúságot kellene hagynom, megszüntetnem magamban, de az nem megy. Sírdogálok kicsit és aztán valahogy csillapodok. Az asztrológia szerint jön egy állás hirtelen. Telefonálnak és másnap már dolgozni kell, szeretni fogom, pénzt kapok érte rendesen. És hamarosan, szinte napok kérdése... Volt egy amire azt hittem, hogy ez az. Egy egész napon át boldog voltam, felszabadult. De már nem. Ahhoz túl sok idő telt el csöndben, hogy ez az legyen.
Húsvét hétfő óta gyakorlatilag beteg vagyok. Ilyen nagyon régen volt velem. Az első héten lázas is voltam. Húsvét hétfőn reggel arra ébredtem, hogy iszonytató módon fáj a torkom. Úgy gondoltam 3 nap. 3 hét lett belőle, sokat szenvedtem, torokfájás, köhögés, alig aludtam, láz, nyűg, alig volt hangom. Ma volt az első reggel azóta, hogy csak kicsit éreztem a torkomat. Köhögök még, de talán már jó lesz. Közben azon jár az eszem, mit nem mondtam ki. Kinek nem mondtam ki. Vagy mit akar jelezni ez a betegség. Talán pihennem kellett, nyugiban lennem. Sokat feküdtem, aludtam.
Dzsi megint megkavart kicsit, mindig meghatódom attól, hogy ő a világon az egyetlen ember, aki tudja mi fontos nekem, minek örülök, milyen dolgok tesznek boldoggá. Néha hoz nekem könyveket, újságot és ilyenkor nem tudok mit gondolni. Senki más nincs, aki akár csak ennyire is rám figyeljen és ez olyan mérhetetlenül jól esik nekem.
Bépén járt az eszem a napokban, hogy az a néhány nap, az volt a szerelem az életemben, hogy mennyi mindent kaptam tőle, hogy milyen hatással volt rám és milyen szép volt. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megtörtént velem.