Igazából semmi újat nem tudok meg. Semmi elképesztően új dolgot a saját életemből, egyszerűen csak úgy alakulnak a dolgok, hogy szép lassan apró darabkákból összeáll egy kép én meg szép lassan hátrálok egyre távolabb és először homályosan, aztán egyre élesebben látni kezdem. És amit látok, attól néha napokig nem térek magamhoz.
Nemrég volt Apu és az én összes viszonyulásom hajdanvolt pasijaimhoz. Hogy kiderült miért úgy, miért olyan hitetlenül álltam hozzá bármilyen hímhez, hogy soha nem hittem el, hogy szerethető vagyok. Ezen napokig jártattam az agyam, hogy kijövök-e ebből valaha, hogy tudok-e úgy közeledni pasihoz, hogy többet és jobbat akarjak, ne alacsonyítsam le magam, hanem kiharcolhassam azt ami nekem jár. Figyelmet, tiszteletet, elfogadást, szerelmet, hogy n mondjam: rajongást és kényeztetést. Hogy egy kapcsolatban végre ne az én dolgom legyen a kényeztető szerepe, ne én oldjam meg a dolgokat, ne én tervezzek és ne én finanszírozzak.
A netes pasik közül ő még egy igen jobb fajta. Kedves, derűs, kicsit visszafogott, de szenvedélyes. Tetszett. Pedig az elején majdnem le is koptattam, nem sokat akartam vele foglalkozni. Aztán belelendültünk. Nagy levelezés, nagy smsezés, telefonálás, hangjától olvadás. És mindenekelőtt vágyakozás. Erős. Húzás. Sok.
Aztán egyszer csak egy levélben elkezdtem arról írni, hogy nem vagyok már fiatal, nem vagyok vékony, és úgy nagyjából mennyire nem vagyok jó nő. Úgy belekeveredtem, hogy a végén normális ember sikítva menekült volna előlem... Ő kedvesen és türelmesen viszonyult ehhez a szituhoz, annyit javasolt, hogy skypon nézzük meg egymást, ettől én bepánikoltam, leléptem, hülyepicsáskodtam.
Aztán bőgtem. Azóta visszafogottabb köztünk a kommunikáció.
Azt kérdezte a cihó, hogy de az anyukám elfogadott engem. Ugye?
Hát nem... emlékszem, amikor tinédzser voltam és sírtam, hogy senki nem fog szeretni, mert csúnya vagyok az én anyukám mindig csak azzal nyugtatott, hogy de olyan bájos arcom van. Mindig ezt mondta, később is, amikor már felnőtt voltam. Mindig. Sose azt, hogy kislányom, de hiszen te gyönyörű vagy. Ezt sose mondta. Én úgy nőttem fel, hogy igazából egy csúnya kislány vagyok. És amikor mostanában végignézem a régi képeimet csak akkor csodálkozom el, hogy a mai szememmel és a távolsággal látom, hogy mennyire szép voltam. Formás és szép. Csak soha senki nem mondta, hát honnan tudhattam volna?
Két napot sírtam ezen.Ma már nem sírok, ma már csak belülről vagyok szomorú.
Pénteken itt voltak a barátaim, akkor még a nagy smsezés közepén voltunk. Azt mondták rám, hogy ragyogok, hogy szép vagyok... engem életre kelt ha egy picit is azt érezhetem, hogy valakinek én kellek, hogy valaki méltónak tart arra, hogy rám figyeljen, hogy nőként szeressen, közel jöjjön hozzám és kíváncsi legyen rám...
Rám. Nem egy puncira, ahogy a legtöbb netes pasi (ő is), nem puncira, hanem rám, akinek mellesleg van egy puncija is.....
Ma, amikor autóztam hazafelé, kívántam őt, legszívesebben azonnal odarohantam volna hozzá, leszoptam volna, nem sokat gondolkodva semmin. Most este is, végig ez az érzés volt bennem, az izgalom és a vágy. Aztán arra gondoltam, hogy majd a jelekből kiderül, kell-e nekem vele találkoznom. Mert valahol legmélyen azt éreztem, hogy nem.... Aztán láttam feltűnni a cseten. Nem írt rám, beléptem a társkeresőbe, rám írt, de mire válaszoltam kilépett, a cseten zöld volt, nem írt rám. Nem kell hogy tápláljam ezt a vágyat. Úgy gondolom ez az üzenete ennek.
Valakivel basszál a hétvégén! Írta rám a másik netes pasi. Milyen igaza van... gondoltam....
