Extrém a telihold, de legalább nem látjuk, de így is érezni, én minden porcikámban érzem napok óta. Mintha satuba lennék fogva. Vagy ez már nem is hetek, hanem hónapok, vagy évek óta így van? Nem emlékszem mikor kezdődött. Csak azt tudom, hogy magam is meglepődök, ha valamin önfeledten nevetek, olyan ritka ez most már...
Már csak azt kell fejben tartanom, hogy hányféle káoszon kellene uralkodnom nap, mint nap, úgy hogy közben dolgozzak, gyereket neveljek, pihenjek, éljek. Néha eszembe jut, hogy nem jó, amit csinálok, mert kórház lesz megint a vége, de úgy vagyok, hogy képtelenség kiszállni a mókuskerékből, egyszerűen megállítani sem tudom, nemhogy kipottyanjak belőle... Hogy forintra ki volt számolva a pénzem, aztán az autóm elromlott, a netemet kikapcsolták és ma kaptam még egy felszólítást. Hogy mennek a hetek és közben rendeznem kellene az otthoni lakást, rendeznem kellene az adóbevallásomat, egy csomó mindent, de legtöbbször csak a legégetőbbekig jutok el, mert nincs erőm, bátorságom és legtöbbször pénzem se, többre....
Mindeközben fáradt vagyok, kiégett, szomorú, minden ami szarság... A munkám kiszívja a vérem... ideges vagyok, motiválatlan,kétségbeesett de legfőképpen fáradt... Olyan, mintha egy hatalmas hegyet próbálnék kiskanállal elhordani...
Sokszor elgondolkodom, hogy hol az öröm az életemben? Igaz, van kicsi öröm, a fiam. Ő öröm, ő az ami erőt ad bármihez is. Sokszor az jut eszembe, hogy jó lenne eltűnni hirtelen, mint aki sosem volt, hogy a bajok, amik lógnak rajtam, egyszerre csak lehullanának rólam, és könnyű lennék, mint rég. csakhogy én nem hagyhatom cserben őt, ha már mindenki más úgy hagyta...
Réges régen többször gondoltam arra, meg lesz a böjtje ennek a szép kerek életemnek... Hát böjtölöm, veszettül böjtölöm....
