Egyszer nagyon régen, még a szocializmus idején láttam egy filmet. Háborús film volt, olyan szerelmes, háborús, mint a Bizalom. Azt hiszem az volt a címe, hogy Soha, sehol, senkinek. Szerepelt benne egy francia színész, aki egy francia pasit játszott a filmben. Szép film volt, a végén a két szerelmes nem lett egymáséi, mert szétszakította őket a háború, azt hiszem a nő meg is halt. És a pasinak a végén van egy mondata valahogy úgy hangzik, hogy az ember tudja, hogy mivel tartozik.... a szerelmének... Ez fokozásban van, hogy tudja, hogy mivel tartozik a hazájának, a barátainak és a szerelmének, talán így... Akkoriban ez a mondat minduntalan ott dobogott az agyamban, és valahogy meg is maradt bennem. Tudnunk kell mivel tartozunk embereknek, akik kicsit, vagy hosszabban életünk részei voltak... Azt hiszem ez a magyarázata annak, hogy nem tudok Dzsivel olyan lenni, mint amit a legtöbb barátom javasol. Egyszerűen örökre hozzáköt a gyerekünk és tudom mivel tartozom neki...
A Mágus nagyon más lett. Gondolkodtam, hogy talán velem van valami, vagy a körülmények, de nem, ő maga belülről lett más. Valahogy azt érzem, hogy felvág, dicsekszik, ugyanakkor nem árul el konkrét dolgokat és fitogtatja, hogy milyen bajba kerülhetek, de mindezen kívül marad. Régen barát volt, most meg egy távoli ismerős, aki versenyt fut velem, hogy bizonyítsa neki jobb lehetőségek, több szerencse, és tehetség jutott. Ő ügyesebb, és okosabb. Neki jobban fog menni. Régen azt éreztem, hogy számíthatok rá, most azt érzem rivalizál velem, kioktat és nagyjából le is szarja, hogy velem mi van. Ami persze nem baj, kicsit fáj csak. Ma úgy belegondoltam, hogy igazából most nincs is senki pasi, akit megkérhetnék, hogy ugyanmá piszkálja meg a redőnyt. Senki nincs ilyen, magam kell megoldjak mindent. De menni fog.
Álmodtam egy házról, hogy ha megnyerném a lottót, akkor megvenném. Nem egy valamilyen ház, hanem egy konkrét ház, itt van a közelben, amióta itt lakunk, üresen áll. kicsit már be is nőtte a gaz. Hatalmas ház. Ki van rá írva egy telefonszám. Amikor szilveszter délután sétáltunk, mutattam a gyereknek, hogy milyen jó lenne ott élni. Ő azt mondta minek nekünk egy ekkora ház. Mindig megnézem, ábrándozok róla, nem olyan nagyon szép kívülről, az látszik, hogy talán a 80-as, 90-es években épült, fent több erkély, lent is terasz, garázs, teljesen jó. Álmodtam róla, hogy megveszem és Dzsít odaköltöztetem, meg hogy a konyhába magas pult és bárszékek lesznek, meg fatüzeléses kályha a nappaliban, hogy lássam télen a tüzet.
A gondolatok teremtő ereje... Ó igen....
