Sokszor van az a képzetem, hogy innen már csak felfele van, aztán történik valami amiből világosan kiderül számomra, hogy nem, van még lejjebb is.
Már délelőtt is volt bennem valami szomorúság, valami kedvetlenség. Ráadásul a grész klinikában is ma a meghalós szomorú rész ment, szóval délre sikerült feltornáznom magam a béka segge alá közvetlenül. Sírtam is persze, megint úgy, ahogy mostanában rámtör a zokogás, úgy nagyon mélyről fájdalmasan szakad ki belőlem és hangosan sírok csak. Azon gondolkodtam, hogy sírjak csak. Ülök délelőtt egy üres lakásban, senkinek fel sem tűnik ez úgysem. Persze ha feltűnne is mi lenne...
Aztán ráírtam egy smst a volt főnökömre, aki még lóg nekem pénzzel, és bár a kutya vacsorájának néz ki a dolog, mégis muszáj kapaszkodnom a gondolatba, hogy abból lesz pénz, mert különben nem tudom mi lesz.
Aztán elmentem a belvárosba. Korábban értem a Ferenciek terére úgyhogy bóklásztam kicsit az Egyetem tér felé, ha nem lettem volna annyira depresszív tán még tetszett is volna az a nyüzsgés, az a napsütés, a szépen megcsinált környezet, az egyetemisták, az épületek. Azon kattogott az agyam, hogyan szerzek pénzt, hogyan lesz. Közben az is eszembe jutott, hogy valahogy össze kéne kapnom magam, mert mégiscsak egy munkamegbeszélésre jövök vagy mi a szar. De hogy nincs kedvem az egészhez, haza akarok menni, a gyerekkel összebújni és csak lenni.
A Centrálban elém állt egy kedves pincér, tényleg kedves volt, kukucskáltam a vállai mögött, hogy hova is jöttem, mondtam neki is, hogy valakihez jöttem, körülnézett, hogy nincs egyedülálló úr. De hogy a dohányzóba vagy nem.Mondtam fogalmam sincs. Próbáltam hívni az embert, nem vette fel. Lerogytam az első asztalhoz a bejáratnál. Alapból szerettem volna én ezt, bámulni kifelé a nagy kávéházi ablakon, jószagú kávét kavargatni, elfelejteni időt. Alapból illett ez az egész hozzám. Kértem egy kávét, lestem a telefont, lestem az ajtót. Fél óra ment így el. Megint telefonáltam. Megint nem vette fel. Kértem a számlát. A kisasszony rám szólt hogy a számlában benne van a felszolgálási díj, valahogy máshogy mondta. Mindegy.Balfasznak éreztem magam. Lúzernek.
A buszmegállóban kezdtem bőgni, aztán vagy egy órán keresztül. Aztán itthon. Egyszer csak olyan voltam, hogy fizikailag fájt minden. A fejem leginkább, a szemeim, a gyomrom. Hé, mi történik már velem? Mi történik körülöttem? Mi ez az egész? Elhívnak egy állásinterjúra és nem értesítenek, hogy nem jönnek el. A pénzemet nem kapom, munkám nincs, senkihez nem szólok napokon át, nincs sikerélményem, és nincs akit most felhívjak, hogy elsírhassam neki ezt a napot. Hogy kerültem én ebbe az életbe? Az enyém nem ilyen volt.
Hazajöttem és várt egy levél a banktól, hogy az egy hónapja esedékes pénzt nem utaltam el. De elutaltam. Kínkeservvel, de elutaltam.
