Néha azt érzem, hogy a tenyerére vesz és felemel, olyan magasra ahol már nincs is gravitáció. Derű van bennem és határtalan nyugalom, csak átvillan az agyamon, hogy mi lesz velem, ha elmúlik belőlem ez a bátorság, visszaesek a földre és feltápászkodni sem lesz erő bennem. Trenírozom magam.
Először is leszámolok az egyedüllét mániámmal. Nem vagyok egyedül: A fiam is mindig kijavít, és különben is, egyáltalán nem vagyok egyedül. Hiszem, hogy olyanok is segítenek, akiket nem is látok, csak érzem és tapasztalom.
Kordában tartom a gondolataimat, nincs önsajnálat és nincs hosszútávú előrefájdalom. Anyu szokta azt mondani, hogy két dolog miatt nem érdemes parázni: olyanért amin nem tudunk változtatni és olyanért, amin tudunk.
Elhiszem, hogy nem hagy cserben pont engem.
Rendet teszek magamban.
Utóbbit nem tudom hogyan, de meglesz az is. Azt érzem, hogy nagyon sokat változtam, türelmesebb, szemlélődöbb és sokkal, sokkal tudatosabb lettem. Ezeket kaptam a veszteségeimből. Amik nem is veszteségek, csak változások. Tudom - mert megtapasztaltam - hogy Anyu nem veszett el örökre, és azt is tudom, hogy Dzsivel ennek így kellett történnie.
Még lassabban akarok élni, amennyire csak lehet, bár az utóbbi munkahelyen pont ezért csesztetett a főnököm legtöbbet, hogy lassú vagyok. Pedig nem, csak tudatos.
Rezgés vagyok, energia, szeretet és mi is még?
Most leginkább álmos....
