Egyszer nagyon régen SÁ azt mondta nekem, hogy ő nem szeret már úgy élni, ahogy akkoriban éltünk. Hogy ő elmegy dolgozni minden nap, aztán haza, aztán eljön hozzám és neki az életében semmi más nincs, és ő ezt nem akarja, mert ez így unalmas. Ma eszembe jutott ez a szöveg, és hogy az egy milyen jó dolog volt, hogy minden nap találkoztunk, szeretkeztünk, ami belefért és hogy ehhez képest a mostani életem vajon milyen.
Ma reggel iszonyatosan nehezen keltem fel, lassan kezdtem készülődni, és csigalassúsággal indultam egy megbeszélt találkozóra. Azon töprengtem, hogy vajon nem kóros-e, hogy ennyire semmi nem hoz lázba, hogy nincs ami miatt örömmel kezdenék bele egy napba, hogy a világon semmi sikerélményem nincs és ezzel együtt semmi olyan, ami motiválna bármire is. A reggelekben az egyetlen jó pillanat amikor arra gondolok, hogy majd lesz este, amikor hazajön a gyerek és ketten ülünk a kanapén. Azon töprengtem, hogy ez beteges, vagy simán belefér az őszi depresszióba. Akár azzal együtt, hogy újraélem Anyu betegségének és haldoklásának stációit.
Ma reggel a visszabújás után szexiset álmodtam. Vagyis inkább erotikusat, az álmom olyan volt, hogy simán izgalomba jöttem tőle, pedig a libidómat egy idő óta nem is láttam semerre se. Egy pasi állt velem szemben álmomban. Nem emlékszem semmire belőle, csak hogy pasi volt, de nem a farka miatt, hanem a keze, és ahogy, amit csinált velem. Arca sem volt, csak tudtam, hogy ő egy pasi, álltam vele szemben bugyiban és melltartóban. Előbbi piros volt. Az ujját először a számba tolta bele, majd a piros bugyimba süllyesztette a kezét és az ujját belém döfte. Így kezdődött az egész félálom.
Ezen a piros bugyin gondolkodtam el eléggé, amikor a gyökér csakráról olvasgattam délután ( igen, én is elmebetegnek hinném magam, ha olvasnám magam, de nem olvasom, úgyhogy nem is hiszek magamról semmi rosszat), merthogy a gyökércsakra színe a piros, és a jelekből ítélve nálam igencsak alul működik...
