Tegnap felhívtam Csét, azért mert annyira nagyon eltűnt. Persze azt is gondolhattam, hogy lekopott. Akkor láttam utoljára, amikor otthon megindult nagy lépésekkel az előszobában, hogy majd beérve a konyhába térdre kényszerít engem. Be se csuktam utána az ajtót, csak szóltam, hogy itt vannak a barátaim. Mint a méhcsípés úgy hatott ez rá, egyből megfordult és elhúzott. Ez július közepén volt. Azt hiszem igazán türelmesen vártam. Karambolozott. Motorral. De nem tört el semmije, viszont másfél hónapja épül felfelé és most már dolgozik is. De a jobb csuklója még nem nagyon működik. Viszont tegyük le a telefont, mert egy fontos hívást vár és le fog merülni a telefonja. Ez volt a vége. Nem túl sok romantika. Nem is tudom, hogy haragudjak rá, vagy inkább szomorú legyek. Sokat gondolkodtam rajta, azt hiszem iszonyatosan szenved attól, hogy ágyba lett kényszerítve, hogy a teste nem úgy működik ahogy ő akarja és hogy egy csomó pénzt veszít azzal, hogy nem tud dolgozni. AZt hiszem teljesen ki van ettől borulva és a pokolba kíván engem. Vagy jobb esetben engem is...
Annyit gondolkodom azon, hogy valóban én is olyan vagyok, aki mástól várom, hogy megoldja az életemet. Azt hiszem én valamit teszek is érte, azt hiszem csak a végső elkeseredésemben kérek segítséget. Azt hiszem tudom, hogy nem ölbe tett kézzel kell várni a megoldást...
A helyzet most úgy áll, hogy van pontosan 57 forintom - valahonnan előkerült egy régi 2 forintos - de emiatt nem vagyok kétségbeesve. Meg is lepődök ezen igazából, mert azért ez elég nagy gáz...
Aztán pénteken megyek egy állásinterjúra. Mondjuk ez funny lesz, jó 10 évvel ezelőtt az a pasi akihez megyek, szóval ő az én kvázi beosztottam volt.. És hát van a másik lehetőség is, sokat kell gondolkodnom azon, hogy mit lépjek, melyik a jobb megoldás, mi alapján döntsek.
A horoszkópom azt írja mára, hogy lassan és fordul...Igen... talán...
