Egyszer egy évfolyamtársam írta nekem azt a kis versikét ami manapság is nagyon sokszor eszembe jut: "Várakozás ez a sorsunk, ezért drágám ne légy sors unt... " Nem ő írta, igazi költő, de mégis bénának hat. Azért kaptam tőle ezt a verset, mert szügyig szerelmes voltam beléje, azt ő meg de egyáltalán se. Úgyhogy ezt kaptam tőle lekoptatásilag...
Már tudom, hogy lényegében nagy bölcsességet fogalmazott meg az ő költője, mások is megtették, csak másoknak jobban sikerült. Márainak például...
"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -
emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak
hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal,
szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék,
helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz
tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők.
Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú
hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne
siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük,
elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel,
figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel."
(Márai Sándor: Füves könyv - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)
