Nem nevezném még rossz szokásnak sem, azt hiszem egyszerűen fegyelmezetlenség, hogy azt csinálom mostanában, hogy amint a gyerek kihúzza a lábát az ajtón visszavackolok az ágyba, kábé a nyakamig felhúzom a paplant és hagyom hogy csak úgy legyek... A speranza állapot, tökéletesen olyan, mint az egyik kedvenc regényemben Robinson. Ebben az állapotban legtöbbször el is alszom, jó esetben csak szendergek röviden, rosszabb esetben brutálisan szétalszom a fejem. És Anyuról álmodom. Mindig.
Ma - mivel muszáj volt - felkeltem a rövid szendergésből. Szedtem össze a holmikat, hogy mit is vegyek fel, eszembe jutott, hogy a narancssárga pulcsihoz jó lesz a türkíz sál, meg táska. Nyitottam a szekrényt és közben bevillant, hogy ja azt nem tudom felvenni, mert Anyunak kölcsönadtam, úgy tetszett neki. És ahogy a gondolatsor végére értem eszembe jutott az is, hogy ezt csak álmodtam, hogy Anyu 3 éve nem él. Iszonyú érzés volt. Az üresség, a becsapottság, a fájdalom, a teljes zűrzavar kavargott bennem egy pillanatig. Nem szabad többet így visszaaludni. Persze nem ezen múlik, nyilván nem, de talán kevesebb álom lesz. az pedig, hogy ennyi idő után is még ilyenek történnek, vagyishogy régebben ilyen nem volt. Most gyakran félálomban olyan, mintha otthon feküdnék a szobában, Dzsi mellett, a gyerek az ágyában. És hallom, ahogy Anyu lekapcsolja a tévét, kiviszi a hamutartót, motoz a szobában. Lekapcsolja a villanyt. Hallom ezt, és megnyugszom, hogy ott van a szomszéd szobában. Miközben Anyu már nincs. Lassan ezer napja, hogy nincs. Vagyis van. De a könnyű kis kezét nem teszi többé a homlokomra.
Nem tudom mit szólna hozzám most, nem tudom lenne-e oka hogy büszke legyen rám. Azt hiszem azért igen.
Ez a fájdalom, ez a vágyakozás után, ez a szörnyű hiány bennem, azt hiszem sohasem múlik el.
