Hát hogy az milyen már, hogy 240 km-ről egy kerekesszékes pasi udvarol nekem? Pontosabban ez már nem is udvarlás. Ez szabályos vágy. Úgy beszél a testiségről, hogy megőrjít, hogy úgy bánik a női testtel, amitől az őrületbe jutnék, olyan az egész dologgal kapcsolatos hozzáállása, amilyet mindig is kerestem minden férfiban. Talán a viccezés sok, vagy én vagyok hülye, mert nem veszem komolyan. Amúgy is zavarba ejt a gondolat, hogyan lehet szeretkezni egy kerekesszékben ülő pasival. Tömzsi farka van, mint volt Nk-nek valamikor, mindig azzal cukkolt, hogy kicsi nekem a farka, és hogy én amúgy is nagyon tág vagyok. Mindkettő faszság. Természetesen. Visszatérve erre a helyzetre, elképzelni nem tudom merre haladunk, valamikor nagyon régen ismertük egymást, láttam a székében gurulni, magának való csendes embernek gondoltam. Aztán most beszélgetünk egy ideje, dől belőle a hülyeség, az élvezet, nevetek, borzongok, fantáziálok. Milyen lenne ha hagynám, hogy azt tegyen velem, amit csak akar... Milyen lenne neki, ha tenném, amit élveznék vele tenni. veszélyes gondolatok ezek, hiszen olyan sivatag a lelkem, olyan elhagyott vagyok, hogy minden apró lehetőségbe önkéntelenül kapaszkodok, de nem akarok többet belelátni semmibe, mint ami. Sőt. Még annyit se.

Mágus ma felhívott, ezer éve nem beszéltünk, sokszor eszembe jut mekkora egy barom voltam a hitelügyletnél, tán sose mászom ki belőle. Egy anyajegyet szedtek le róla, ami rossz indulatú. Ezt mesélte, meg hogy van rajta még 40 anyajegy.

Bémágus azt mondja csütörtöktől cuki lesz. Múlt héten túlestem egy megbeszélésen, ahol márciusig nagyjából jól megegyeztem a fizetésemről, a munkámról. Nem tökéletesen, de a magam módján sikeresen. Így fogalmazhatnék. Ez a dolog önmagában olyan könnyeddé tett, és olyan jókedvűvé, hogy csak utána értettem meg, mennyire nyomasztott ennek a dolognak a terhe. Nagyon remélem, hogy ez nem csak egy délibábos érzet volt.

Itt volt a barátnőm és a pasija. nyomasztó vendégség ez mindig. Leszámítva, hogy kiköltözhetek a hálómból, az egész olyan nyomasztó nekem. Nehezen viseltem. Ugyanilyen nehezen O látogatását. Ő kifejezetten egy energiavámpír mellettem, az az ember aki csak azért jön el hozzám, hogy valakinek beszéljen, az érdeklődés legcsekélyebb jelét sem mutatta az én történeteim irányába. Stikában néztem az órát, mikor megy már el. Borzasztó volt. 

Dzsinek is írtam egy levelet, keménykedtem, hogy így meg úgy a pénz, most már elfogyott a türelem. Aztán rájöttem, hogy nem tudom megtenni vele szemben. Nem megy ez nekem, egy ember akivel 10 évig egy ágyban aludtam, tudom, hogy nehezen él, nem tehetem, hogy én is rúgok bele egyet. Valahogy így érzem.

Profi vagyok, és az esélytelenek nyugalmával flörtöltem. Ezt mondtam ma a cihónak, annyira nevetett rajtam. Pedig amiről beszéltem az teljesen komoly. Egy szép pasival dolgoztam a múlt héten. Szép pasival, celebbel, aki acélkék tekintetével fürdetett, én profi voltam a munkámban és az esélytelenek nyugalmával flörtöltem a szép pasival, akire most nők ezrei vágynak szerte az országban. Tetszett a helyzet. Még zavarba is hoztam egy picit a pasit. Azt kérdezte tőlem Bémágus, hogy miért nem szerzem meg, ha egyszer tetszik, hát azért mert nincs bennem ennyi önbecsülés sajnos.

Sok okosat tanultam ma magamról, leginkább azt hogy nem érzelmi oldalról közelítem meg a dolgokat. Olyan sok minden fájdalmam, meg olyan sok görcsöm származik ebből. Igyekszem változni.

eM többször eljön hozzám mostanában, jó férfi energiát kapok tőle, jól esik a figyelme, jól esik a barátsága, és azt hiszem vele nem fogok szeretkezni sose. De nem is baj ez így...

A holnap? Hát nem érzelmi alapról kell. Okosan kell. Angyalkáim, ugye segítetek?

 Meccs volt ma, valahol rákoskurvaanyjában, csak az út odafelé tartott vagy negyven percet. Sose szokom meg, hogy megyünk hosszan és még mindig ugyanabban a városban vagyunk. Aggodalom volt bennem, hogy a tankban levő kis benzinke elég legyen a fordulóra. Visszafelé ráadásul kicsit el is tévedtem, de végül is megúsztam a dolgot és az utolsó ezresemből vettem egy liter tejet és egy csomag babapiskótát.

Ültem a meccsen. Mellettem a szülőtársak. Alig vannak elváltak közöttük, kifelé mindenki csupa boldogság, pláne ha így családilag vagyunk tömegben. Az apukáknak három fajtája lelhető fel az osztályban. 1. fajta a normális, tudja a nevem, előre köszön, beszélget, tudja mi a foglalkozásom és hogy milyen a lakásom. 2. rongyrázós, aki csak annyit tud rólam, nagyjából hogy valakinek az anyja vagyok és hogy egy idő óta nem sülve főve apukával együtt vagyok látható. 3. távolságtartó, a fiatal szép és általában sportos apukák, akiknek én túl öreg vagyok, tán zavarban is vannak, hogy mit köszönjenek nekem, azon kívül pedig látják rajtam, hogy no sport, igazából átnéznek rajtam. Pasiban erről a fajtáról úgy szoktam beszélni, hogy az a pasi, aki a nem potenciálisan megdugandó nőket iszonyodva, illetve lenézve nézik. Nem tudom érthető voltam-e. Találkoztam sokszor ilyenekkel, akik átnéznek rajtam, azok a fajta pasik, akik az utcán sétáló nők teste helyett egy dolgot látnak, két lábra szerelt pinát. Akinek a teste kilóg a méretességből, az nem pina, tehát nem is ember. Na ilyenek mellett ültem a meccsen. Klassz volt.

Most meg egyedül ülök itthon, gyújtottam gyertyát nem mintha attól bármi is könnyebb lenne. Innék valami alkoholt, de nincs itthon semmi. Lehetne szomorkodni azon, hogy arra sem volt pénzem, hogy hazamenjek a szüleim sírjához. De ez álszentség lenne részemről, mert pontosan tudom, hogy Anyut a legkevésbé nem bosszantaná, vagy szomorítaná ez el. Nagyjából fütyült az ilyen dolgokra, legalábbis ezt mondta. Az bánt kicsit, hogy a sírt nem tudtam olyan szépen megcsinálni, mint szoktam. De Anyu értené. Tudom.

A különféle horoszkópok egymásra licitálva ecsetelgetik, hogy milyen romantikus és áramütés szerű találkozás ér a napokban, ami egy hosszú szép romantikus kapcsolat első mozzanata lesz. Na igen. Még jó hogy van humorérzékem.

Erősen rámtör a szomorúság, ha egy igen jó pasi ül a konyhámban és arról beszél, hogy hogyan koptatta le őt nagyon rövid úton a nője. Erősen elgondolkodom ilyenkor az Univerzum igazságosságán. Hogy én bezzeg hogy' megbecsülném. Persze mindenkire igaz az is, hogy őt is lehet unni.

Olyan hullámzó vagyok hangulatilag, néha azt érzem, hogy tenyerén hordoz a mindenség, de ezt azt hiszem egyszer már e helyütt ki is fejtettem. A lúzerségem meg határtalan. Nem merem megkérdezni mikor kapom meg a pénzem. Kinek a szégyene? 

Tegnap itt voltak a régi csapatból páran. Nagyjából azok, akik ugyanolyan lázadó ritterek, mint ami én voltam. Akiknek van melója azok arról meséltek agyállító dolgokat. Mondjuk az milyen már hogy borozunk és a főnökük felhívja őket valami faszsággal amit azonnal meg kell csinálniuk. Én nagyon fel voltam háborodva. Vízöntő énem egyből még jobban felturbózta magát és az egyetemes emberi szabadságra hivatkozva osztotta az észt. Miközben magamban legbelül annak örvendtem, hogy milyen jó, hogy lemondták ennél a cégnél az állásinterjúmat. Bánja kánya! Engem hívna föl a főnök miközben egy pazar vörösborral a kezemben éppen vastag pletykákba bonyolódok a cimboráimmal! Persze én már elég öreg és elég cserzett bőrű vagyok ilyen önérzeteskedésekhez.

A másik, akinek nincs melója meséli, hogy vicc ami Magyarországon megy.A megpályázott állások nagy része nem is állás, csak meghirdetik a cégek, mert valami lóvé jár utána. A megpályázott állások másik felében ha jelentkezel elküldöd jó szívvel, gondoskodva, reménykedve az önéletrajzodat, szóval ezektől az esetek 100 %-ban egy bikkmakk válasz se jön sose. Ezt tehát abba kell hagyni. Külföldön minden megpályázott állásról kapott választ, európai módon intézik az ügyeket. Megállapítottuk, hogy csak a magunk urainak lenne jó lenni, csak azt nem tudjuk, hogy ezzel a szellemi apporttal, ami nekünk van ugyan merre is...pláne nulla kezdőtőkével.

Ma hallottam, hogy egy ismerősöm úgy szólította a feleségét, hogy szívem. Olyan facsarodósan irigykedős volt az érzés bennem.

Azt kérdezte s pszichóm, hogy mégis mit szeretnék. Igazából munkailag ami most van, az úgy tetszetős nekem, csak a pénz miatt ne kellene görcsölni, de úgy ellennék itthon. Írok néha, vagy csak úgy vagyok, kávét főzök, összeütök ebédet, nézek sorozatokat. Nagyon jó. Csak a görcs, ami bennem van a létfenntartásra.

És a nagy titkos mozzanat, amiből vagy lesz valami, vagy semmi. A süti.

Jól van nem kell irigykedni... annyira nem volt bjutifúl, de legalább annyira rettenet se volt.  Olyan pont közepes, és azt már vehetjük jónak is. 
Ma osztottam az észt megint, problémamegoldottam a mások életében, miközben az enyémben a lovak közé vágtam a gyeplőt, hadd poroszkáljanak, merthogy maximum poroszkálásra alkalmasak azok...

Váratlanul úgy alakult, hogy Mágusnak sürgős baráti segítségre kártyáznia kellett nálam, ezért a próbamenetben én magam is ráhúztam a saját életemre. Hát csak vacakság jött ki. És ettől megnyugodtam. Még attól is, hogy anyagilag semmi jóra ne számítsak. Nem tudom miért, de a tudat, vagy az, hogy nem szabad hagynom, most - úgy érzem - erőt adott nekem. A munka dolgában is, hogy ha én nem próbálok megoldani valamit, akkor megint el leszek küldve, de most talán félig-meddig jogosan, hiszen annyira rühellem a kommunikációt közöttünk, hogy nem is forszírozom, aminek folyományaként megúnás lesz. Mindegy, ezeket a homályos képeket most nem írom le, lényeg, hogy erőt érzek magamban, hogy ne hagyjam magam. Főleg mert a baráti segítség alanya éppenhogyan eM volt, akivel szakítottak és ezért volt kíváncsi kicsit a lehetőségekre. Ő aztán amikor kicsit beszélgettünk azt mondta, hogy ő úgy képzel el engem, hogy amikor egyedül vagyok csupa negatív energia vesz körül, és hogy nekem szükségem lenne egy pasira, aki ebből kiszabadít.  Mondtam neki, hogy ez egy ördögi kör, mert ugyan hol az a pasi, aki szívesen megy bele egy negatív energiákat sugárzó kapcsolatba. De ezek a meglátások megint nekem adtak talán egy lökést, hogy térjek magamhoz, hogy ne adjam át magam az önsajnálatnak és hogy ne vonzzam befelé már a vacakságokat. 

Ki fogok jönni ebből is. Nem áldozat vagyok és nem szerencsétlen, meg fogom tudni oldani az életemet.

Szerelem is jön, vagy inkább csak szex, egy nős ember, akit most még nem ismerek. Ezen úgy eltöprengtem, mert éppenséggel lenne egy tippem erre, de lehet hogy csak egy kósza gondolat... Hétfőn munkamegbeszélésen voltam a belvárosban egy kávéházban. Késtem, mert vidéki vagyok a belvárosi autózásban, pláne a parkolásban. A pasi nálam idősebb, harsányan fogadott, tudtam hogy szeret beszélni, hát hagytam, meg mert le is nyűgözött. Olyasmi volt mint egykor BP (vagy hogy is neveztem őt korábban a blogban...). Szóval megőrjít, ha egy pasi művelt, okos, ha érzem rajta a szellemiségét, a finomságát, a humorát, az eleganciát. Hát ezeket mint éreztem ebben a pasiban. Volt egy pillanat, amikor a kezét a kezemre tette a kávéházi asztalon, éreztem, ahogy folyamatosan a mellemet bámulja. Nem tehetek róla, kihívó dekoltázsban mentem, felpróbáltam egy fekete garbót is, de ezt jobbnak találtam. És amikor kiléptünk a kávéházból lenyomott két puszit. Kicsit megzavarodtam, mert sem a magázódáshoz, sem a munkamegbeszéléshez, sem pedig a pasihoz nem illett ez a fajta reakció, egyetlen dolognak tudtam be, hogy a melleim felkeltették az érdeklődését.

De aztán ahogy jött, el is ment. Emailben nem lehet dugni, legalábbis a régiek így tudják és azt hiszem ebben azért teljesen igazuk van. Úgyhogy egy nagyon halvány írásbeli utalás végén el is múlt ez a rezgés közte és köztem, találkozni meg valószínűleg nem egyhamar fogunk. És talán nem is baj, mert amennyire sivatag most a lelkem, belekapaszkodnék az első felém nyújtott farokba, pedig annál azért több lelket, megbecsülést, figyelmet és odaadást érdemlek.

Ma telihold van, angyali telihold. 

Csodálatos gyerekem van, minden nap hálát adok az univerzumnak, hogy mellette élhetek.

Olyanokat álmodok, hogy csak na. Valami hatalmas raktárépületben dolgoztam, nagy mogorva terek voltak, belső vaslépcsők. Aztán valahogy valami erdőbe mentünk, a hegyre, de ott már a gyerekem is ott volt. Először amikor felmentünk, egy ponton csak nagyon hűvöset éreztem, ahogy magasabbra jutottunk. Aztán később megint felmentünk és amikor addig a hűvösödő pontig értem, hirtelen nagyon vastag, fehér köd ereszkedett le. De olyan sűrű, hogy kéznyújtásnyira sem láttam. Nagyon féltem és nagyon rossz volt. Különös kép volt és talán jellemez egy csomó mindent az életemben.

Gondolkodtam ma azon, hogy vajon mit jelentenek ezek a tétova telefonok. Csé, és még korábban a héten eM. eM-ről azt gondolom, hogy ő izgatja a gondolat, hogy talán összeszűrhetnénk a levet, de csak a gondolatig jut el. Láttam az iwiwen szép fotókat róla és a nőjéről, háttérben a tenger, Olaszország. Nézegessem a képeket és közben heherésszek a telefonba? Miközben én semmi más nem leszek csak egy illúzió. Csé telefonját végképp nem tudom mire vélni, valószínűleg csak a kapcsolat fenntartását szolgálja, annál többet nem, ha fontos lennék, biztos felhív az elmúlt 2,5 napban.

Dzsi ma hozott nekem kávét, teát, csokit, csupa különlegeset és csupa olyat, amit szeretek.

Áramszünet volt ma, majdnem egy órán keresztül. Különös volt, ülni a gyertyafényben a sötétben, próbáltam gondolkodni, de csapongtak csak az agyamban a képek. Hol egy pasi, hol a pénztelenség, hol a munka, sehol semmi kapaszkodó.

Bár kedden megfogadtam, hogy nincs többé speranza, vagyis nem alszom vissza fél nyolckor. De ma megint. Álmaimban otthon volt, egy iszonyatosan rövid alvópólóban mentem végig az utcánkon. Csöngettem a lakásunk ajtaján. Apám jött ajtót nyitni.  Nem is tudom, hogy ez a mozdulatsor, ez a hangulat járt- e az eszembe mióta meghalt. Anyuval később valahova elmentünk együtt, fogtam a kezét, jókedvű volt és erős. Amilyennek mindig is láttam őt.

Amikor felébredtem, láttam a nem fogadott hívást. Csé volt. De nem hívtam vissza.

Aztán egy  bank, hogy miért nem fizetek, mondtam nem azért mert nem akarok. A nő veszekedett velem, sírtam.

Hol lent, hol fent. Nagyjából így ment ez a mai nap. Dzsi is hívott, hogy kapott pénzt és valamennyit ad. Én meg már azon görcsöltem, hogy neki maradjon elég. Nem baj, hogy mi a gyerekkel lassan a semmiből élünk.

A szomszédban lakik egy család, 3 gyerek, szupermutter. Az első hólapátolós reggelen derült ki, hogy a pasinak gerincsérve van, mondta a szupermutter feleség. Gerincsérve tipikusan az elnyomott, leszedált férjeknek van. A nő tolta sztahanovnéként a havat az 500 km kerítésszakaszon. akkor tudtam, hogy mi a dörgés. Hogy utoljára akkor szexszelt az urával, amikor a legkisebbiket összehozták. És akkor se azért, hogy a pasinak jó legyen. A pasi amúgy egy hatalmas ember. Egy idő óta ez a típus nagyon bejönne nekem. Az elején szigorúan magázódtunk, aztán egyszer letegezett én zavaromban visszamagáztam. Sokszor járt azon az agyam, hogy olyan kedves ember megérdemelne valami tisztességes szexet, amit én nagyon szívesen prezentálnék neki. Ezt a gondolatkísérletet aztán mindenféle fantáziákba átmentve tovább folytattam. Az olyan klísékkel, mint a vízcsapszerelésre átugró szomszéd orális szexre való felbujtása. Mondjuk amilyen egy rettenet az asszonya, azt hiszem, ha a számba látná a férje farkát azzal a mozdulattal pallossal csapná le a fejem és érezné magát Szent Johannának, mert egy anyával ezt azért mégsem teheti meg senki. A pasin kezdetektől érzem a vibrálást. Azt nem merem gondolni, hogy miattam, csak azt hogy több van őbenne, mint hogy egy szupermutter elnyomott férje legyen. Ma szembe találkoztunk a ház előtt. Azt éreztem a tekintetén, hogy ugyanazt gondolja mint én: vajon mikor jön el a mi időnk?

A keddi munkamegbeszélésemen a munkaadós pasi ott volt ám a Centrálban. Azt hiszem a karzaton lehettek. Csak én nem néztem tüzetesen körül. Ma írt egy emailt. Különös az is. De jó. 

Sokszor van az a képzetem, hogy innen már csak felfele van, aztán történik valami amiből világosan kiderül számomra, hogy nem, van még lejjebb is.

Már délelőtt is volt bennem valami szomorúság, valami kedvetlenség. Ráadásul a grész klinikában is ma a meghalós szomorú rész ment, szóval délre sikerült feltornáznom magam a béka segge alá közvetlenül. Sírtam is persze, megint úgy, ahogy mostanában rámtör a zokogás, úgy nagyon mélyről fájdalmasan szakad ki belőlem és hangosan sírok csak. Azon gondolkodtam, hogy sírjak csak. Ülök délelőtt egy üres lakásban, senkinek fel sem tűnik ez úgysem. Persze ha feltűnne is mi lenne...

Aztán ráírtam egy smst a volt főnökömre, aki még lóg nekem pénzzel, és bár a kutya vacsorájának néz ki a dolog, mégis muszáj kapaszkodnom a gondolatba, hogy abból lesz pénz, mert különben nem tudom mi lesz.

Aztán elmentem a belvárosba. Korábban értem a Ferenciek terére úgyhogy bóklásztam kicsit az Egyetem tér felé, ha nem lettem volna annyira depresszív tán még tetszett is volna az a nyüzsgés, az a napsütés, a szépen megcsinált környezet, az egyetemisták, az épületek. Azon kattogott az agyam, hogyan szerzek pénzt, hogyan lesz. Közben az is eszembe jutott, hogy valahogy össze kéne kapnom magam, mert mégiscsak egy munkamegbeszélésre jövök vagy mi a szar. De hogy nincs kedvem az egészhez, haza akarok menni, a gyerekkel összebújni és csak lenni.

A Centrálban elém állt egy kedves pincér, tényleg kedves volt, kukucskáltam a vállai mögött, hogy hova is jöttem, mondtam neki is, hogy valakihez jöttem, körülnézett, hogy nincs egyedülálló úr. De hogy a dohányzóba vagy nem.Mondtam fogalmam sincs. Próbáltam hívni az embert, nem vette fel. Lerogytam az első asztalhoz a bejáratnál. Alapból szerettem volna én ezt, bámulni kifelé a nagy kávéházi ablakon, jószagú kávét kavargatni, elfelejteni időt. Alapból illett ez az egész hozzám. Kértem egy kávét, lestem a telefont, lestem az ajtót. Fél óra ment így el. Megint telefonáltam. Megint nem vette fel. Kértem a számlát. A kisasszony rám szólt hogy a számlában benne van a felszolgálási díj, valahogy máshogy mondta. Mindegy.Balfasznak éreztem magam. Lúzernek.

A buszmegállóban kezdtem bőgni, aztán vagy egy órán keresztül. Aztán itthon. Egyszer csak olyan voltam, hogy fizikailag fájt minden. A fejem leginkább, a szemeim, a gyomrom. Hé, mi történik már velem? Mi történik körülöttem? Mi ez az egész? Elhívnak egy állásinterjúra és nem értesítenek, hogy nem jönnek el. A pénzemet nem kapom, munkám nincs, senkihez nem szólok napokon át, nincs sikerélményem, és nincs akit most felhívjak, hogy elsírhassam neki ezt a napot. Hogy kerültem én ebbe az életbe? Az enyém nem ilyen volt.

Hazajöttem és várt egy levél a banktól, hogy az egy hónapja esedékes pénzt nem utaltam el. De elutaltam. Kínkeservvel, de elutaltam.

Új elemet kell tennem a vibrátorba.

Ma többször eszembe jutott, hogy nem ártana egy teljesen üres szobában magamra zárni az ajtót és hosszan csendben elgondolkodni önmagamról.

Délután Dzsi felhívott, hogy van neki 90 forintja, pótoljam ki, hogy tudjon venni egy doboz cigit. Az utolsó 10 ezresem volt a tárcámban, úgy legalább ötféle dologra kellene. Arról nem is szólva, hogy fogalmam sincs hogy mikor jutok újabb pénzhez. Ez a legveszélyesebb az egészben. Persze ebédet is adtam neki. A benzinkúton vett magának cigit, kindertojást, meg nekem unikumos csokit. Nem gondolok erről semmit.

Egyszer nagyon régen, még a szocializmus idején láttam egy filmet. Háborús film volt, olyan szerelmes, háborús, mint a Bizalom. Azt hiszem az volt a címe, hogy Soha, sehol, senkinek. Szerepelt benne egy francia színész, aki egy francia pasit játszott a filmben. Szép film volt, a végén a két szerelmes nem lett egymáséi, mert szétszakította őket a háború, azt hiszem a nő meg is halt. És a pasinak a végén van egy mondata valahogy úgy hangzik, hogy az ember tudja, hogy mivel tartozik.... a szerelmének... Ez fokozásban van, hogy tudja, hogy mivel tartozik a hazájának, a barátainak és a szerelmének, talán így... Akkoriban ez a mondat minduntalan ott dobogott az agyamban, és valahogy meg is maradt bennem. Tudnunk kell mivel tartozunk embereknek, akik kicsit, vagy hosszabban életünk részei voltak... Azt hiszem ez a magyarázata annak, hogy nem tudok Dzsivel olyan lenni, mint amit a legtöbb barátom javasol. Egyszerűen örökre hozzáköt a gyerekünk és tudom mivel tartozom neki... 

A Mágus nagyon más lett. Gondolkodtam, hogy talán velem van valami, vagy a körülmények, de nem, ő maga belülről lett más. Valahogy azt érzem, hogy felvág, dicsekszik, ugyanakkor nem árul el konkrét dolgokat és fitogtatja, hogy milyen bajba kerülhetek, de mindezen kívül marad. Régen barát volt, most meg egy távoli ismerős, aki versenyt fut velem, hogy bizonyítsa neki jobb lehetőségek, több szerencse, és tehetség jutott. Ő ügyesebb, és okosabb. Neki jobban fog menni. Régen azt éreztem, hogy számíthatok rá, most azt érzem rivalizál velem, kioktat és nagyjából le is szarja, hogy velem mi van. Ami persze nem baj, kicsit fáj csak. Ma úgy belegondoltam, hogy igazából most nincs is senki pasi, akit megkérhetnék, hogy ugyanmá piszkálja meg a redőnyt. Senki nincs ilyen, magam kell megoldjak mindent. De menni fog.

Álmodtam egy házról, hogy ha megnyerném a lottót, akkor megvenném. Nem egy valamilyen ház, hanem egy konkrét ház, itt van a közelben, amióta itt lakunk, üresen áll. kicsit már be is nőtte a gaz. Hatalmas ház. Ki van rá írva egy telefonszám. Amikor szilveszter délután sétáltunk, mutattam a gyereknek, hogy milyen jó lenne ott élni. Ő azt mondta minek nekünk egy ekkora ház. Mindig megnézem, ábrándozok róla, nem olyan nagyon szép kívülről, az látszik, hogy talán a 80-as, 90-es években épült, fent több erkély, lent is terasz, garázs, teljesen jó. Álmodtam róla, hogy megveszem és Dzsít odaköltöztetem, meg hogy a konyhába magas pult és bárszékek lesznek, meg fatüzeléses kályha a nappaliban, hogy lássam télen a tüzet.

A gondolatok teremtő ereje... Ó igen....

 Egyszer nagyon régen SÁ azt mondta nekem, hogy ő nem szeret már úgy élni, ahogy akkoriban éltünk. Hogy ő elmegy dolgozni minden nap, aztán haza, aztán eljön hozzám és neki az életében semmi más nincs, és ő ezt nem akarja, mert ez így unalmas. Ma eszembe jutott ez a szöveg, és hogy az egy milyen jó dolog volt, hogy minden nap találkoztunk, szeretkeztünk, ami belefért és hogy ehhez képest a mostani életem vajon milyen.

Ma reggel iszonyatosan nehezen keltem fel, lassan kezdtem készülődni, és csigalassúsággal indultam egy megbeszélt találkozóra. Azon töprengtem, hogy vajon nem kóros-e, hogy ennyire semmi nem hoz lázba, hogy nincs ami miatt örömmel kezdenék bele egy napba, hogy a világon semmi sikerélményem nincs és ezzel együtt semmi olyan, ami motiválna bármire is. A reggelekben az egyetlen jó pillanat amikor arra gondolok, hogy majd lesz este, amikor hazajön a gyerek és ketten ülünk a kanapén. Azon töprengtem, hogy ez beteges, vagy simán belefér az őszi depresszióba. Akár azzal együtt, hogy újraélem Anyu betegségének és haldoklásának stációit.

Ma reggel a visszabújás után szexiset álmodtam. Vagyis inkább erotikusat, az álmom olyan volt, hogy simán izgalomba jöttem tőle, pedig a libidómat egy idő óta nem is láttam semerre se. Egy pasi állt velem szemben álmomban. Nem emlékszem semmire belőle, csak hogy pasi volt, de nem a farka miatt, hanem a keze, és ahogy, amit csinált velem. Arca sem volt, csak tudtam, hogy ő egy pasi, álltam vele szemben bugyiban és melltartóban. Előbbi piros volt. Az ujját először a számba tolta bele, majd a piros bugyimba süllyesztette a kezét és az ujját belém döfte. Így kezdődött az egész félálom.

Ezen a piros bugyin gondolkodtam el eléggé, amikor a gyökér csakráról olvasgattam délután ( igen, én is elmebetegnek hinném magam, ha olvasnám magam, de nem olvasom, úgyhogy nem is hiszek magamról semmi rosszat), merthogy a gyökércsakra színe a piros, és a jelekből ítélve nálam igencsak alul működik...

 Nem nevezném még rossz szokásnak sem, azt hiszem egyszerűen fegyelmezetlenség, hogy azt csinálom mostanában, hogy amint a gyerek kihúzza a lábát az ajtón visszavackolok az ágyba, kábé a nyakamig felhúzom a paplant és hagyom hogy csak úgy legyek... A speranza állapot, tökéletesen olyan, mint az egyik kedvenc regényemben Robinson. Ebben az állapotban legtöbbször el is alszom, jó esetben csak szendergek röviden, rosszabb esetben brutálisan szétalszom a fejem. És Anyuról álmodom. Mindig.

Ma - mivel muszáj volt - felkeltem a rövid szendergésből. Szedtem össze a holmikat, hogy mit is vegyek fel, eszembe jutott, hogy a narancssárga pulcsihoz jó lesz a türkíz sál, meg táska. Nyitottam a szekrényt és közben bevillant, hogy ja azt nem tudom felvenni, mert Anyunak kölcsönadtam, úgy tetszett neki. És ahogy a gondolatsor végére értem eszembe jutott az is, hogy ezt csak álmodtam, hogy Anyu 3 éve nem él. Iszonyú érzés volt. Az üresség, a becsapottság, a fájdalom, a teljes zűrzavar kavargott bennem egy pillanatig. Nem szabad többet így visszaaludni. Persze nem ezen múlik, nyilván nem, de talán kevesebb álom lesz. az pedig, hogy ennyi idő után is még ilyenek történnek, vagyishogy régebben ilyen nem volt. Most gyakran félálomban olyan, mintha otthon feküdnék a szobában, Dzsi mellett, a gyerek az ágyában. És hallom, ahogy Anyu lekapcsolja a tévét, kiviszi a hamutartót, motoz a szobában. Lekapcsolja a villanyt. Hallom ezt, és megnyugszom, hogy ott van a szomszéd szobában. Miközben Anyu már nincs. Lassan ezer napja, hogy nincs. Vagyis van. De a könnyű kis kezét nem teszi többé a homlokomra.

Nem tudom mit szólna hozzám most, nem tudom lenne-e oka hogy büszke legyen rám. Azt hiszem azért igen. 

Ez a fájdalom, ez a vágyakozás után, ez a szörnyű hiány bennem, azt hiszem sohasem múlik el.

 Egyszer egy évfolyamtársam írta nekem azt a kis versikét ami manapság is nagyon sokszor eszembe jut: "Várakozás ez a sorsunk, ezért drágám ne légy sors unt... " Nem ő írta, igazi költő, de mégis bénának hat. Azért kaptam tőle ezt a verset, mert szügyig szerelmes voltam beléje, azt ő meg de egyáltalán se. Úgyhogy ezt kaptam tőle lekoptatásilag...

Már tudom, hogy lényegében nagy bölcsességet fogalmazott meg az ő költője, mások is megtették, csak másoknak jobban sikerült. Márainak például...

"Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok -

emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak

hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal,

szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék,

helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz

tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők.

Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú

hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne

siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük,

elkerülheted azt, ami fontos és személyesen tiéd. Várj, nagy erővel,

figyelmesen, egész sorsoddal és lényeddel."

(Márai Sándor: Füves könyv - Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)

Még csak egy apró lehetőség a dolog, de már azon kattog az agyam, hogy majd hogyan mentem ki Szoszit a korábbi lélekölő közös munkahelyünkről.... de hát végül is minden csak egy ilyen apró kis gondolatfoszlányból születik.... Ennek kapcsán jutott eszembe a jobb sorsra érdemes emberek csoportja. Mondjuk magamat is oda sorolom, persze...

Különös volt a tegnapi nap is. Mindenféle belemagyarázás nélkül ismét olyan tanulságok és olyan megtapasztalásoknak voltam részese, hogy csak kapkodtam a fejem... Tegnapra ugye be voltam hívva egy állásinterjúra, de már előtte este azt éreztem, hogy az egész interjúnak kifejezetten gesztus értéke van. Mert nem akarok még egyszer beülni egy multihoz látástól vakulásig a vállalatnak adni a lelkem. Azt kértem tehát, hogy alakuljon úgy a nap, ahogy nekem a legjobb lesz. És közben az is eszembe jutott, hogy ezt a megbeszélést le fogják mondani. 

Frissen mosott hajjal éppen elindulni készültem, amikor jött a telefon, hogy ne menjek. Abban a pillanatban tudtam, hogy valóban, nem is kell oda mennem. Mert előtte úgy 10 perccel kaptam egy másik hívást. Egy egészen új dologról, ami ebben a pillanatban legjobban érdekel és amiben a legteljesebb munka örömet látom. Nagyon jó lenne. 

Aztán felhívott Bibinka, a barátnőm, akivel ritkán beszélünk már. És elsírtam magam neki a pénz miatt, hogy nem tudok én átmenni hozzá se, mert arra sincs pénzem, hogy buszra szálljak. Azonnal felajánlott nekem pénzt, és bár már tartozom neki egy csomó pénzzel, mégse voltam abban a helyzetben, hogy ellenálljak. Miközben mentem hozzá, számolgattam és az jutott eszembe, hogy ha még egy ötezrest adna, az lenne a tökéletesség.

Lerakott nekem pont 25 ezret. Mondta hogy az ötezer az még valami nassra jó lesz. Nem is tudtam mit mondani erre.

Ültem este a csöndben, vártam, hogy este legyen teljesen.

Álmomban anyuval mentünk egy cukrászdába kávézgatni.

 Ma úgy elgondolkodtam azon, hogy teljesen hülye vagyok. Hogy amíg a régi pont com végű blogon nyomtam sose tudtam megnézte-e egyáltalán valaki, amiket firkálok. És volt hogy hónapokig nem jártam a blogomban. De amikor úgy éreztem, hogy muszáj írnom, akkor azonnal írtam. Szabadon. És kurvára nem érdekelt az olvasóközönség. Én a blogot a régi értelemben vett naplóírásnak számítottam.

Itt meg szépen google analitycs meg minden. Lesem hogy mi van, de igazából ez nem jó. Magamnak szól ez, magamról, úgyhogy, ha nem írok sokáig, akkor nem írok, mert nincs mit mondanom...

Asszem kilépek a gugliból is...

Ez a blog a saját gyógyításom része. Az előző helyen lévő még inkább az volt, csak beszart. Technikailag, azért gondoltam idejövök... de csak annyi... a cél maradjon, ami volt...

 Holnap megyek egy állásinterjúra. Pedig úgy nagyjából tudom, hogy nem akarom azt a melót. De el fogok menni, pedig igazából rá kell magam beszélni... Sajnos egyáltalán nem vagyok olyan helyzetben, hogy így nyilatkozhassak, de mégis megteszem... Mi ez? Bátorság? Pimaszság? Mindkettő.

 Tegnap felhívtam Csét, azért mert annyira nagyon eltűnt. Persze azt is gondolhattam, hogy lekopott. Akkor láttam utoljára, amikor otthon megindult nagy lépésekkel az előszobában, hogy majd beérve a konyhába térdre kényszerít engem. Be se csuktam utána az ajtót, csak szóltam, hogy itt vannak a barátaim. Mint a méhcsípés úgy hatott ez rá, egyből megfordult és elhúzott. Ez július közepén volt. Azt hiszem igazán türelmesen vártam. Karambolozott. Motorral. De nem tört el semmije, viszont másfél hónapja épül felfelé és most már dolgozik is. De a jobb csuklója még nem nagyon működik. Viszont tegyük le a telefont, mert egy fontos hívást vár és le fog merülni a telefonja. Ez volt a vége. Nem túl sok romantika. Nem is tudom, hogy haragudjak rá, vagy inkább szomorú legyek. Sokat gondolkodtam rajta, azt hiszem iszonyatosan szenved attól, hogy ágyba lett kényszerítve, hogy a teste nem úgy működik ahogy ő akarja és hogy egy csomó pénzt veszít azzal, hogy nem tud dolgozni. AZt hiszem teljesen ki van ettől borulva és a pokolba kíván engem. Vagy jobb esetben engem is...

Annyit gondolkodom azon, hogy valóban én is olyan vagyok, aki mástól várom, hogy megoldja az életemet. Azt hiszem én valamit teszek is érte, azt hiszem csak a végső elkeseredésemben kérek segítséget. Azt hiszem tudom, hogy nem ölbe tett kézzel kell várni a megoldást...

A helyzet most úgy áll, hogy van pontosan 57 forintom - valahonnan előkerült egy régi 2 forintos - de emiatt nem vagyok kétségbeesve. Meg is lepődök ezen igazából, mert azért ez elég nagy gáz...

Aztán pénteken megyek egy állásinterjúra. Mondjuk ez funny lesz, jó 10 évvel ezelőtt az a pasi akihez megyek, szóval ő az én kvázi beosztottam volt.. És hát van a másik lehetőség is, sokat kell gondolkodnom azon, hogy mit lépjek, melyik a jobb megoldás, mi alapján döntsek. 

A horoszkópom azt írja mára, hogy lassan és fordul...Igen... talán...

Azt mondta tegnap a cihó, hogyha elfelejtjük, hogy nekem az jó, hogy nem kellett tovább ott dolgoznom, meg azt is, hogy könnyedén veszem, akkor azt kell mondani, hogy nagyon elbántak velem. Nem is voltam annyira feldobva, amikor ma még fel is hívott a jóval olcsóbb utódom valami faszsággal. Mindegy. Nem is akarok ezen már pörögni.

Álmomban szeretkeztem. Hosszan jót. Csak azt nem tudom kivel. Laktunk egy különös lakásban. Milán is ott volt, minden beépített, a szekrények, a rádió. A gyerekek a házban közös anyák napi műsorral készültek, csak a Milán maradt ki belőle. De mi amúgy is renittensek voltunk ott. De hogy a pasi ki volt, akivel finoman összebújtam... nem tudom... 

 Szép lassan lehiggadok. És szép lassan hinni kezdek. Elfogadom, amit kaptam, a körülményeim olyanok, amilyennek megélem őket. És bár konkrétan egy vasam sincs, próbálok nevetni. Mosolyterápiába kezdtem. Nagyon tudatosan keresem a pillanatokat egyelőre csak a mosolygásra. 

Ma pl a cihó előtt néztem bele a világba és csodálatosan pont az arcomba sütött a nap. Nagyon jó volt. Éreztem a fényt, az energiát és azt hogy én vagyok neki a fontos, hogy rám süt. Mosolyogtam rá erősen.
 

 "Az embert nem a körülmények teszik megelégedetté és boldoggá, hanem fordítva van. Amikor az ember boldog és kiegyensúlyozott, akkor a körülményeket sem látja olyan sötéten, teljesen függetlenül attól, hogy azok milyenek is valójában. 

Csókolózni szeretnék...

Ma felhívott Zs. a szokásos módon, amíg autózott hazafelé. Egyedül voltam itthon, és piszok jól esett, hogy valakinek eszébe jutottam. Amikor még szeretők voltunk, akkor egy nap többször hívott így, lényegében ahányszor kocsiba ült.

Amikor szeretkeztünk, egy pont után kiabálni szokott: gyere, gyere, gyere... annyira muris volt. Sokszor eszembe jut, hogy az én orgazmusom nem attól jön elő, ha az arcomba kiabálnak, hogy gyere. Végül is volt néhány nagyon szexis pillanatunk. Egyszer bekötöttem a szemét és úgy izgattam fel, az egy nagyon jó menet volt, attól is elélveztem, hogy a mellemhez ért. 
Felhívott ma, beszéltünk sok mindenről, aztán hogy a mamája beteg, mint anyu, ugyanaz a betegsége.

Nem lesz könnyű neki.

Néha azt érzem, hogy a tenyerére vesz és felemel, olyan magasra ahol már nincs is gravitáció. Derű van bennem és határtalan nyugalom, csak átvillan az agyamon, hogy mi lesz velem, ha elmúlik belőlem ez a bátorság, visszaesek a földre és feltápászkodni sem lesz erő bennem. Trenírozom magam.

Először is leszámolok az egyedüllét mániámmal. Nem vagyok egyedül: A fiam is mindig kijavít, és különben is, egyáltalán nem vagyok egyedül. Hiszem, hogy olyanok is segítenek, akiket nem is látok, csak érzem és tapasztalom.

Kordában tartom a gondolataimat, nincs önsajnálat és nincs hosszútávú előrefájdalom. Anyu szokta azt mondani, hogy két dolog miatt nem érdemes parázni: olyanért amin nem tudunk változtatni és olyanért, amin tudunk.

Elhiszem, hogy nem hagy cserben pont engem.

Rendet teszek magamban. 

Utóbbit nem tudom hogyan, de meglesz az is. Azt érzem, hogy nagyon sokat változtam, türelmesebb, szemlélődöbb és sokkal, sokkal tudatosabb lettem. Ezeket kaptam a veszteségeimből. Amik nem is veszteségek, csak változások. Tudom - mert megtapasztaltam - hogy Anyu nem veszett el örökre, és azt is tudom, hogy Dzsivel ennek így kellett történnie.

Még lassabban akarok élni, amennyire csak lehet, bár az utóbbi munkahelyen pont ezért csesztetett a főnököm legtöbbet, hogy lassú vagyok. Pedig nem, csak tudatos. 

Rezgés vagyok, energia, szeretet és mi is még?

Most leginkább álmos....

 Mágus most totálisan rám hozta a mindenféle görcsöt. 
Ma kiderült, hogy a munkabér jellegű pénzemet hétfőn elutalták, és milyen jól tették, mert tegnap érkezett egy levél, amiben a bank (valamilyen) letiltatja a fizetésem 30 %-át. Ezt a szivességet már nem tudták megtenni a banknak. Az uccsó pénzem már landolt a számlámon. A Mágus szerint ez így van, megteheti a bank és kész. A következő lépés az lesz, hogy eljön ide a lakásra és lefoglal ezt-azt. Nem akarok idáig eljutni, úgy érzem megfeszülök annyira nehezen bírom kipréselni már a mindenféle tartozásomat, de akkor sem akarom, hogy a kis dolgaim közül bökködjenek rá bármire is. Nem bírnám lelkileg elviselni. Nagyon el vagyok keseredve, ma egész nap ilyen nagyon kész voltam. Sírtam a kilátástalanságtól, a magánytól, a pénztelenségtől.

Estére pont habnak jó volt ez a szónoklat, hogy teljesen a végemet járjam.

Kaptam ma egy levelet emailt a gyerekem keresztanyjától. Pontosan 2 és fél évvel ezelőtt értekeztünk utoljára, amikor küldött egy smst, hogy most akarta megszakítani velünk az összes kapcsolatot. Hát én meg hagytam, hogy megszakítsa. Ma meg felháborodva annyit írt, hogy: "Nagyon sajnálom, hogy egy kicsit sem hiányzom nektek! Ti, nekem, nagyon..." Uramisten. Ő van megsértődve, hogy nem beszél velünk egy ideje....

Meddig tart még ez a fos időszak?

Délelőtt Á-val cseteltem, tulajdonképpen helyes volt, de persze megint kilyukadtunk a szexnél, hogy én vad vagyok. Akármi van, ő nem tud azon túllépni, hogy istenien szopok, akárhányszor szóbaáll velem, előbb utóbb eddig is eljutunk. De csakis verbálisan. Csakis. Mert velem a szex mennyei, mondta néhányszor, de én magam a démon vagyok.... és ő távol tartja magát tőlem... Állítólag eljön azért jövő héten, de semmi test, csak lélek... ahogy Dzsi mondaná....

Úgy tudnék jókedvűen élni... ha lehetne...

Ma Zs-vel is váltottunk néhány szót, éppen a keresztmama kapcsán, azt gondoltam, hogy tán ő bujtotta fel, hogy írjon nekem, de kiderült nem volt köze hozzá. Egy kis mézesmadzagot elhuzigált az orrom előtt.. majd jövő héten.. hm érdekes ő is.. Mi a mária lesz a jövő héten?

Most az az előirányzat, hogy holnap reggel telefonnal kezdem a napot... utálom.. előre....

Beszéltem ma E-vel. A vergődés a férje és a pasija között... azon veszem észre magam néha, hogy irigylem és ezért osztom. Mert az milyen már, hogy van egy szeretőd, aki gyűri a lepedőt, mint egy  szexisten és ott van a férjed, akivel hétvégén csak úgy Tirolba ruccansz... hogy ennyi jó egy embernek nem jár... Nem fogom többet véleményezni, csak azért, mert nekem ennek a töredéke sem jut örömből....

Jó lenne egy jó nagyot szeretkezni végre. 

 Meg nem álltam, hogy húzzak egy lapot a kedvenc oldalamról, d emost nem tarot, hanem arkangyal kártyát. Ez a mai nap kártyája:

 

Tudod a dolgod

Uriel arkangyal

"Bízz benső tudásodban, és ne késlekedj aszerint cselekedni.!"

 

„Sokkalta okosabb vagy, mint képzeled, és benső bölcsességed már megadta a keresett választ. Élj a tudással, és bízz benne! Ha bizonytalan vagy, kérésedre világos jeleket küldök, amelyekkel megerősítem gondolataidat és képzeteidet. Abban is segítek, hogy a tettek mezejére lépj, és eldöntsd a következő lépést. Egyszerűen csak szólíts meg, azután legyél is hajlandó cselekedni!”

 

Uriel azzal segít tisztázni a homályos helyzeteket, hogy megvilágítja előttünk az Utat. Ám rendszerint egyszerre csak egy lépést borít fénybe, így előre nem láthatjuk tisztán tetteink végkifejletét. De Uriel segítségével mindig megbizonyosodhatunk arról, mit kell tennünk következőnek.